393 látogató? Pici szívem repes a boldogságban *_________*
A dolgok kezdenek bonyolódni... *mwahahaaaa*
cr: anokaxlegolas.deviantart.com
I see the tears in your eyes...
5.fejezet: Titkok
A szokásos kedvcsináló idézet:
Már puffogtam volna, hogy "ja, érdekes, mint egy állatkerti állat...", de ahogy izmos karjai szoros ölelésbe vontak, hirtelen minden épeszű gondolat kiröppent a fejemből és csak a pulzusom dübörgését hallottam a fülemben.
- Vártalak - suttogtam szégyenlősen, picit szédülve, annyira jó illat áradt belőle. A nyakából, ahova fejemet húzta, a hajából, ami körülvett, a lélegzetéből, ami a tarkóm érzékeny bőrének csapódott és úgy mindenhonnan a bőréből, a lényéből... Annyira finom illata van, na!
Enjoy!
I see the tears in your eyes...
5.fejezet: Titkok
Bill szemszöge
A tücskök halkan ciripeltek valahol odakint és az egész szobában
kellemes félhomály honolt, én még sem voltam képes elaludni. Túl sok dolog járt
a fejemben... Jót beszélgettünk délután Tommal, bár így is maradt egy csomó dolog,
amit még nem tudok róla. De a napom fénypontja kétségkívül az esti fürdetés volt!
Hogy lehet valaki ennyire... kedves és figyelmes?
Öntudatlan reakcióként nyúltam a szememen lévő kötéshez az emlék
hatására. Annyira óvatosan és gyengéden mosta meg egy puha szivaccsal az arcom,
hogy majdnem beleolvadtam a habos vízbe. Már szinte túl jó volt, hogy valóságosnak
higgyem.
De most Tom nincs itt és érintéseinek langyos emléke nem elég
ahhoz, hogy feltartóztassa a mellkasomban növekvő magányt.
Fészkelődtem, helyezkedtem, de valahogy sehogy sem sikerült kényelmesen
feküdnöm az ágyban. Fájt a lábam, fájt a szemem, a csuklómon lévő vágás is sajgott,
a mellkasomban is furcsa szorítás fészkelt, egyszerűen minden bajom volt.
- Hé, hahó - suttogtam a szoba csöndjébe, reménykedve, hogy meghallja
az ügyeletes nővérke és egy altatóval meg némi fájdalomcsillapítóval véget vet a
szenvedéseimnek. De nem jött senki.
- Hahó! Van itt valaki?
Semmi válasz. Eh, a francba már ezekkel a pletykás nőkkel! Inkább
a portán mulatják az időt a szexi főorvossal, minthogy segítenének a betegeknek...
Mivel már nem bírtam tovább, megragadva a mankómat és vagy fél
órát szenvedve, kibotorkáltam a folyosóra. Néma kuss, drága nővérnéni sehol. Fasza.
Halkan bekukucskáltam minden kórterembe, de csak szuszogások és horkolások, nővérforma
lélek sehol.
- Bill, te vagy az? - Amikor a 18-asban egy hang a nevemen szólított,
majdnem kicsúszott alólam a mankó.
- Én, de nem hiszem, hogy ismerem magát...
Hamarosan meleg fény ragyogta be a kórtermet, hála az egyik éjjeliszekrényen
lévő lámpácskának és az egyik ágyban fekvő, barátságos mosolyú idős néninek.
- De én már sokat hallottam rólad. Judith vagyok, Tom nagymamája.
- Oh, csókolom - biccentettem.
- Gyere, ülj le, a nővérke nem fog egyhamar visszajönni - intett
a néni kedvesen az ágya felé, én pedig sajgó izmaim ellenére, lehuppantam a puha
paplanra. - Fájdalomcsillapító kéne?
- Meg altató.
- Beszélgessünk, sokszor az többet segít, mint bármilyen gyógyszer
- mosolygott bölcsen, a ráncocskák meggyűrődtek a szeme körül, én pedig nem ellenkeztem
a javaslata ellen.
- Honnan ismer maga engem? - tettem fel az engem legjobban foglalkoztató
kérdést.
- Tom, az unokám sokszor meglátogat és még gitározik is nekem,
ő mesélt nekem rólad.
- És mit mesélt?
Hihetetlenül kíváncsi voltam.
- Hogy kijöttél hozzá, amikor gitározott és teljesen lenyűgözöttnek
tűntél, azóta folyamatosan meglátogat téged és egyre közelebb kerültök egymáshoz.
Nagyon kedvel téged, Bill.
Éreztem, hogy a fülem hegyéig elvörösödöm. Judith néni olyan
könnyen kimondta, hogy Tom kedvel engem!
- Zavarja őt, hogy nem tud tenni semmit, hogy jobban érezd magad
a kórházban.
- Engem már az is boldoggá tesz, hogy meglátogat - siettem a
válasszal. - Így legalább nem vagyok egyedül és ez sokat segít.
- A rokonaidat elvesztetted a balesetben, ugye?
- Anyut. Ő volt az egyetlen - nagyot sóhajtottam. - Most Tom
lett az egyetlen, aki még valamilyen szinten törődik velem...
- Ez annyira rá vall. Kedves, jólelkű fiú, nagy áldás a lányomnak,
ha már saját gyermeke nem születhetett.
- Te-tessék? - Megdermedtem a takaró piszkálgatása közben.
- Igen, Tomot örökbe fogadták, úgy fél éves kora körül került
a lányomékhoz, az eredeti szülei beleegyezésével. Ők nem tudtak volna normális életet
biztosítani neki, így is sok volt a feszültség a vér szerinti édesanyja és édesapja
között... Ezért döntöttek az örökbeadás mellett, a lányomék pedig határtalanul boldogok
voltak, amikor a csöppség megérkezett és a sajátjukként szerették és nevelték fel
Tomot, megadva neki mindent, amire csak szüksége volt. - A néni tekintete elrévedt.
- Tom tudja? - Nagyot kellett nyelnem és nem tudtam mit kezdeni
a mellkasomban felcsapó együttérzéssel.
- A 18. születésnapján elmondtuk neki, de nem rázta meg túlságosan.
Azt mondta, hogy neki a lányomék a szülei, aki felnevelték, nem számít a vér.
- Az eredeti szüleivel nem tartotta a kapcsolatot?
- Egy évig a lányom rendszeresen beszélt az anyukával, kiderült,
hogy őt elhagyta a férje, folyamatosan hálálkodott, hogy befogadták Tomot, így nyugodt
élete lehet a fiúnak... aztán megszűnt a kapcsolat.
- Tom nem is találkozott vele soha?
- Egyikük sem akart találkozni. Talán jobb így, pedig elvileg
a nőnek született még egy gyereke Tom apjától, aki Tom vér szerinti testvére, de
mi nem tudjuk mi van vele...
- Ó, ez szomorú. - Lehajtottam a fejem.
- Tom egészséges, kedves, helyes férfivá cseperedett, ahogy mindannyian
akartuk. Boldog, és ez a legfontosabb.
- Milyen pletykaparti folyik itt? - Jött be az egyik dilis éjszakai
nővér, halkan rikácsolva, hogy fel ne ébressze a többi ágyban alvó beteget. - Bill,
maga miért nincs a saját szobájában?
- Fájdalomcsillapítóra és altatóra lenne szükségem, de a nővérek
szarnak a fejemre! - válaszoltam pimaszul.
- Húzzon vissza a 13asba, aztán megkapja a gyógyszereket!
Búcsút intettem Judith néninek és több zavaros gondolattal, mint
amivel elindultam, visszatértem ágyikómba.
~
A másnapom nem volt valami fényes, a fájdalomcsilli alig segített
és a kedvem is elég mélyre zuhant. Nem volt kedvem semmihez! Nem mintha bármit is
tudtam volna csinálni...
Csak akkor éreztem őszinte örömöt, amikor a Zenész betoppant
az ajtón.
- Hello megint - villantotta rám lehengerlő mosolyainak egyikét,
amitől félő volt, hogy puddinggá olvadok a fehér paplanok között. Tényleg iszonyat
helyes, ahogy a nagymamája mondta... ne, ne, ne, Bill, ne kezdd!
- Bill, minden rendben? - vonta föl egyik szemöldökét Tom.
Nem, már el se képzelem mennyire nevetségesen és szánalmasan
nézhetek ki...
- Persze. - Zavartan mosolyogtam. - Nem untál még meg engem?
- Csak félig gondoltam viccnek a dolgot, a másik felem komolyan aggódott, hogy Tom
egyszercsak rámun és aztán nem jön többé. Azt jelenleg nem tudom hogyan élném túl.
- Téged? Dehogy! Mindig tartogatsz valami meglepetést, nagyon
érdekes személyiséged van.
Már puffogtam volna, hogy "ja, érdekes, mint egy állatkerti
állat...", de ahogy izmos karjai szoros ölelésbe vontak, hirtelen minden épeszű
gondolat kiröppent a fejemből és csak a pulzusom dübörgését hallottam a fülemben.
- Vártalak - suttogtam szégyenlősen, picit szédülve, annyira
jó illat áradt belőle. A nyakából, ahova fejemet húzta, a hajából, ami körülvett,
a lélegzetéből, ami a tarkóm érzékeny bőrének csapódott és úgy mindenhonnan a bőréből,
a lényéből... Annyira jó illata van, na!
- Hiányoztál - nevetett, szolídan végigsimítva a hátamon.
Ne, Tom, ne csináld... ne feszítsd a húrt, hogy az én hülye érzelmeim
mindent elmossanak, ami köztünk alakul! Nem akarom, hogy az én biszexualitásom falat
emeljen kettőnk közé...
Tudom, hogy szánalmas, de úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló
az utolsó szalmaszálba. Mert én ezt éreztem. Hogy megfulladok az élet tengerében
nélküle, aki életben tartott, aki reményt adott minden másodpercben, hogy várjam
és ha itt volt, hogy élvezzem a közelségét, hogy élőnek érezzem magam...
- Mit csináltál ma? - suttogtam, apró köröket rajzolva mutatóujjammal
a vállára.
Nem engedtem el, nem bontakoztam ki kedves öleléséből. Jó volt
így.
- Zenélgettem, voltam bent a suliban, beszéltem telefonon anyuval,
számoltam a perceket...
Az "anyu" szóra kicsit megrezzentem és öntudatlanul
is szorosabban öleltem magamhoz, ezzel kifejezve néma együttérzésemet...
Szerzői megjegyzés: Bill is... overdramatic. I know =___=
De nem lett olyan rossz, ugye? *reménykedik*
És azért remélem Bill gondolatai és Judith mama mondatai meglepetésként értek titeket :P
Nagyon jó lett :D
VálaszTörléscsak így tovább, várom a kövit :)
köszi ^^
Törlésigyekszem, jövő hétre várható a dolog :P
Bill imádni valóan jó ebben a sztoriban!!!!Meg Tom is. Én nem sejtettem hogy mi a szitu Tom igazi családját illetően, de már nem is vagyok biztos benne hogy ez twc-not related lesz :D Kíváncsian várom a folytatást!!!Tényleg minden bonyolódik, de ez így a jó!!!
VálaszTörlésJa és köszi a blogomon tett látogatást és kommentet, gyere máskor is nyugodtan. A twc pályázatra leadandó művem miatt pedig kár parázni, szerintem elég köznapi lett, de majd gondolom olvashatod, hiszen elvileg az összes írás felkerül majd Mollyhoz.
Hehe, nem éppen a jó az első jelző nekem, ami eszembe jut róla... én mondtam, hogy nem írtam ki sehova, hogy twc-not related (csak AU xD) :P bár még kiírhatom... ki tudja még, hogy mi lesz? xD
Törlésmegnyugodhatsz, megyek máskor is ^^ sokszorsokszorsokszor ♥
semmi baj, azzal, hogy köznapi ^^ biztos vagyok benne, hogy nagyon jó, már alig várom, hogy olvashassam :P
Egyre jobban imádom mind a kettőjüket! Nagyon ügyes voltál, ismét jót alkottál, mint mindig^-^ Nem túlzok, hidd el, a sok látogató is az én igazamat mutatja. :D <3 Csak így tovább! Saranghae!
VálaszTörlésmegfertőzlek vele, vigyázz! :P
Törlésajj, ne mondj ilyeneket, még a végén zavarba jövök xD
Arigatou, suki dayo ♥ (miért jut eszembe folyton erről a két szóról Jonghyun szólója? >__< "sayounara, arigatou, gomen ne, suki dayo :') ♥" )
Jaj, de jó lett ez a rész is *-* Nagyon szereteem :D Engem megdöbbentett az a beszélgetés, és nagyon sajnálom Tomot :( És persze Billt is, még mindig. Nagyon kíváncsi vagyok már a folytatásra :D
VálaszTörlésHehe ^^ igen, Judit mama lerántotta sok mindenről a leplet :P
Törlésa folytatásra én is kíváncsi vagyok xD