Okés, most őszintén és mélységesen szégyellem magam :(
Naná, hogy tudom, hogy az ikrek születésnapja tegnap volt és ezalkalomból I see... részt akartam feltenni, de addig húztam-halasztottam a dolgot, hogy... bealudtam írás közben >___<" úgyhogy a rész még nincs kész, én meg süllyedezem szégyenemben.
Úgyhogy gondolatban megtettem tegnap, de idáig csak ma jutottam el, szeretnék itt is boldog szülinapot kívánni az ikreknek, még sikeresebb jövőt és sok-sok boldogságot még az életükben ^^
De, hogy ne jöjjek üres kézzel, egy nemrégiben született drabble-lel szeretnék kedveskedni nektek és megédesíteni az I see...-ra meg a Zongora mellett-re való várakozást :P
I'm... not... guilty!
Bill szemszöge
A szoba sötétsége,
mint egy áthatolhatatlan
börtön, borul fölém.
Hiába érzem
az ablakon beáramló
hűvös
esti levegőt,
nehezen tudok lélegezni,
fulladozom. Beborít
a társadalom
utálata,
ellenszenve és
cafatról cafatra
cincál, tép,
marcangol szét
engem, a józan
eszem, az ítélőképességem.
Már nem vagyok
benne biztos, hogy jól
döntöttem.
Önző voltam,
mégis feladtam
mindent, ami nekem valaha is számított.
Egy valaki maradt csak. A legfontosabb. Akiért
mindezt csináltam,
küzdöttem, hogy
az enyém legyen.
De ezt a világ
még nem tudta
elfogadni és
bűnösnek
bélyegzett.
Ujjaim a hideg párnába
vájom, de nem
tudom csillapítani
a testem rázó
remegést.
Rosszul vagyok. Kételkedem.
Biztos jól
döntöttem? Ez kellett nekem? Hogy számkivetett
legyek az emberi fajban, egy lenézett
korcs, aki elhamvad végül
a saját bűne
lángjaiban?
Ahogy belép
a szobába,
egyből megérzem,
hogy itt van. Hiszen a másik
felem ő, az
ember, akit nekem szánt
az ég... Az
emberek pedig ostobák,
amiért ezt nem
képesek
megérteni!
Meleg kezei puhán
simítanak végig
rajtam, reszkető testemen
és néma
gondoskodással
takar be, mielőtt
mellém feküdve
a mellkasához
vonna.
Hirtelen minden rossz érzésem
elszáll.
Megérte!
Ezerszeresen is megérte,
hogy is kételkedhettem
benne? Tom és én
összetartozunk és
ezt a világnak
tudnia kell.
- Minden rendben? - Rekedt, szerető
hangja végigsimogat,
szinte lubickolok ismerős
dallamában.
- Mostmár.
- Még inkább
hozzabújok,
orromat a nyakához
dörgölöm, szavak nélkül
kifejezve hálámat,
mire ő felnevet.
- Többé nem
megyek el, megígérem.
Együtt leszünk,
örökre.
És én
boldogan hiszek neki. Hiszen szeretem. Mélyen,
belülről,
forrón és
megállíthatatlanul,
mégha ezt az
emberek el is ítélik.
Nem baj. Hagy vinnyogjanak csak a szegények,
irigyelve a mi csodánkat!
Nincs szükségünk
újabb szavakra,
hogy egyszerre mozduljunk, lassú,
érzelmektől
lángoló
csókban
forrjanak eggyé ajkaink.
Tökéletessé,
együtt.
Szerzői megjegyzés: Nem valami nagy szám, ugye? xD de imádom a leírásokat, az önmarcangolásokat és utána az édes hurt/comfortot ♥
a címet egy szaggatott női hangon képzeljétek el...igazából egy dal ihlette, bár nem nagyon kapcsolódik hozzá... a dal egy börtönben "játszódik", ahol a nők elmondják, hogy hogyan ölték meg a férjüket./ha jól tudom, a dal egy film betétdala, de az azonos című musicalben is felcsendül / A dal angolul van, de a magyarok felismerik a magyar szöveget benne a közepénél, orosz akcentussal, ahogy a nő könyörög, hogy ő ártatlan :P Aki tudja, hogy melyik számról beszélek és megírja a címét hozzászólásban (nem regisztráltak is tudnak kommentelni), az kérhet tőlem valamit xD persze történeti szempontból, mondjuk egy novellát az általa választott párossal, vagy szavakkal, vagy mit tudom én :P
egy emberre tippelek, hogy tudni fogja, de azért kíváncsian várom, hogy ennyiből rájöttetek-e ^^
