I see the tears in your eyes... 6.fejezet: Billa

Tudom, tudom, ma délelőttre ígértem, de sok minden közbejött... (szám szerint és felsorolva: édes kis tündérbogár 8 hónapos unokaöcsém, aztán keresztapámmal takarítottuk a galambketreceket - kedvencem: Keresztapum megszólal "Nem fáradtál már el, lassan fél 5 lesz..." hugom - 11 éves -, nagy, csodálkozó barna szemeivel pislog rá "Ezt honnan tudtad?" Keresztapum: "Van rajtam óra." Hugom: "Ja, azt hittem a galambkakiból jósoltad meg xD" Keresztapummal úgy röhögtünk, hogy szerintem örök traumát hagytunk szegény galambocskákban xDDD aztán eleredt az eső, úgyhogy a házbavaló visszajutáskor bő 3.5 másodperc alatt szarrá áztunk, úgyhogy... hosszú volt az utam idáig =__= )

I see the tears in your eyes... 
6.fejezet: Billa


(külön ehhez a sztorihoz készítődött rajz nekem, Sayuki ceruzájából *________* nagyon köszönöm, imádlak ♥
- akit érdekelnek további munkái, annak ajánlom a deviantartját: http://sayuki007.deviantart.com/gallery/ )

Idézet a 6. fejezetből (igazából itt bajban voltam, nem igazán volt most olyan "idéznivaló" rész benne, de végül erre esett a választásom):

- Anyuhoz akarok menni. Semmi értelme már itt maradnom... - Hirtelen mozdulattal vájta körmeit a sebekbe, kiserkent a vére.

- Bill, ezt ne csináld!  - Kicsit késve, de lefogtam a karjait, mielőtt teljesen fölszakította volna a vágásokat.

- Miért ne?! - Könnyes sötét tekintete vádlón szegeződött rám. - Csak egy indokot mondj, amiért ne!

- Nem vagy egyedül, én itt vagyok neked - vágtam rá, mielőtt átgondolhattam volna.

Tom szemszöge

Éreztem, hogy szorosabbra vonja az ölelését, de nem értettem a miértjét.

- Nyugi, nem olyan rossz dolog a suli, azért választottam ezt a zeneművészeti fősulit, mert lazán kezelik a dolgokat. Nekik csak az a lényeg, hogy a hangszervizsgáinkon átmenjünk - nevettem halkan.

- O-oké, bocsi. - Zavartan húzódott el, de végig kerülte a szemkontaktust.

Nekem meg az tűnt fel, hogy hirtelen milyen üresek lettek a karjaim az ő vékony teste nélkül. A bőröm szinte sikított az ő bőrének puha érintése után... Ez fura, pedig sosem voltam érintésmániás. De Billel más a helyzet! Hozzá egyszerűen jó hozzáérni, megsimítani, belélegezni egyedi, édeskés illatát...

- Minden rendben? - néztem komolyan a szemét lesütő fiúra.

- Fáj mindenem. - Nem így értettem, láttam rajta, hogy valami fejben zavarja!

- Fájdalomcsillapítót kaptál?

- Igen, de nem sokat segít. Nem értik a nővérek, hogy kevés az adag, de nem hajlandóak többet adni!

- A mellékhatása sem elhanyagolható, nem adhatnak többet a megengedett adagnál.

- De rohadtul fáj! - Elkeseredetten vágott kis öklével a párnába, majd az arca elé kapta a kezét. - Egész éjszaka alig aludtam... 2 hülye bogyó semmit sem segített!

- Nem intravénásan kaptad?

- A csuklóm össze van vagdosva, az orvosok nem merték még belémdöfni az infúziót. - Kezei lehullottak az ölébe, majd lassan letekerte a csuklójáról a gézt. Vékony ujjai végigsiklottak a gyógyulásnak indult vágásokon.

- Miért csináltad ezt? - kérdeztem halkan.

- Anyuhoz akarok menni. Semmi értelme már itt maradnom... - Hirtelen mozdulattal vájta körmeit a sebekbe, kiserkent a vére.

- Bill, ezt ne csináld!  - Kicsit késve, de lefogtam a karjait, mielőtt teljesen fölszakította volna a vágásokat.

- Miért ne?! - Könnyes sötét tekintete vádlón szegeződött rám. - Csak egy indokot mondj, amiért ne!

- Nem vagy egyedül, én itt vagyok neked - vágtam rá, mielőtt átgondolhattam volna. - A barátod vagyok. És ezért muszáj túlélned.

- Ne mondj ilyeneket!

- Nem szokásom hazudni.

- Barátot jelentek neked? Vagy csak egy nyűgöt, akit látogatni kell ebben a tetves kórházban?

- Ne beszélj így magadról, ez csak átmeneti állapot.

- Átmeneti állapot? Az élet csak átmeneti állapot, mert jön egy kocsi és vége! - Hevesen megrázkódott. - Vagy dönthet úgy, hogy az ember maga vet véget az átmeneti állapotnak.

- De neked még van miért élned!

- Hagyjuk, Tom. Kérlek engedj el. - Fáradtnak és elgyötörtnek tűnt hirtelen a hangja.

Lassan eresztettem el, de még nem voltam biztos benne, hogy lenyugodott.

- Bill... - A haja felé nyúltam, hogy megsimítsam, de elhúzódott.

- Tom, te ezt nem érted.

- De segíteni próbálok neked!

Szipogás zajai hallatszódtak tincseinek éjfekete függönye mögül.

- F-felesleges...

- Ilyet sose mondj. Egy ember élete nem lehet felesleges!

Nem válaszolt, én pedig felsóhajtottam, váratlan elhatározással visszahúztam a karjaimba.

- Nem véletlenül maradtál életben, meg kell tanulnod ezt megbecsülni és élni az új lehetőséggel - suttogtam, tenyeremet a hátára csúsztatva.

- Hogyan?

- Kezdő lépésként próbáld kizárni a negatív gondolataidat.

- Tom, te tanultál pszichológiát?

- Nem - nevettem. - Csupán úgy neveltek, hogy ne forduljak el a segítségre szoruló emberektől.

- Nagyon jó emberek lehetnek a szüleid... - Nem értem ezt a kicsit keserű színt a hangjában.

- Igen, nagyon jó emberek, ahogy a nagymamám is.

- Ó, képzeld...

- Itt a délelőtti vizit ideje, Bill! - jött be a kedves, idősebb nővérke. - Tom, te hogyhogy itt vagy?

- Átjöttem beszélgetni Billhez. - Még utoljára megsimítottam a hátát, majd elengedtem a fiút. Nem akartam zavarba hozni, hogy esetleg mások is meglátják, ahogy mi...

- Az jó. - Láttam a nénin, hogy őszintén örül, amiért törődök Billel, melegen ránk mosolygott.

- Ki is van itt? Ja igen, Bill Kaulitz. - Becsődült az orvosi kar, élükön a fontoskodó főorvossal. Fú, de utálom ezt a beképzelt pasast!

Bill is így gondolhatta, mert keze majdhogynem rémülten kapott az én kezem után. Megfogtam, bátorítóan megszorítottam.

- Nyugi, ez csak egy vizit - suttogtam.

- Úgy viselkednek, mintha valami kísérleti patkány lennék - súgta vissza.

Az orvosok körbeállták az ágy végére akasztott kórlapot, homlokráncolva lapozgattak a saját irataikban és hümmögtek.

- Fájdalmai vannak? - kérdezte a főorvos.

- Igen... - motyogta Bill.

- Nem magát kérdeztem. Betty nővér?

- Elmondása szerint igen - hangsúlyozta ki a néni.

- Fájdalomcsillapítót kap?

- Két tablettát naponta.

- Miért nem intravénásan?

- Össze van vagdosva a páciens csuklója. - A néni tekintete sajnálkozásról árulkodott, ahogy Bill csuklojára nézett és elkerekedtek a szemei, ahogy megpillantotta rajta a friss vért. De nem szólt.

- Antidepresszánsokat kap? - A főorvos türelmetlenül csattogott a tollával a mappáján.

- A pszichiáter szerint egyelőre nem szükséges.

- Rendben. Ahogy látom, egy hete volt röntgenezve, ezt most ismételjük meg, hogy lássuk helyesen kezdett-e forrni a lába. A röntgenfelvételei legyenek két órán belül az asztalomon.

- Rendben - bólintott Betty nővér.

- Ennyi mára. A fájdalomcsillapító adagolását folytassák, ha a beteg úgy kéri, de figyeljenek a mellékhatásokra. - Azzal a fehér köpenyes csoport kivonult az ajtón.

Bill nagyot sóhajtott, mint aki eddig visszatartotta a levegőjét.

- A főorvos érti a dolgát, de ki nem állhatom a stílusát - motyogta.

- Nem volt olyan vészes. - Apró köröket rajzolgattam a kézfejére a hüvelykujjammal, mire odakapta a tekintetét és rémülten húzta el a kezét.

- B-bocsi, akaratlan reflex é-és... - hebegett.

- Semmi baj.

- Bill, mit műveltél már megint a csuklóddal? - Betty nővér friss, tiszta gézzel tért vissza és egy fertőtlenítős pamaccsal.

- Megkapartam.

- Ajj, azt nem szabad, így később fognak begyógyulni.

- Itt már semmit sem szabad... - suttogta Bill, de csak én hallottam, a néni a seb átkötözésével volt elfoglalva.

- Így, kész is. Most pedig indulás röntgenre, ahogy a főorvos úr mondta.

- Tolószékkel? - A fiú szép arca elkámpicsorodott.

- Igen, mankóval túl sokáig tartana és a lábad is megfájdulna...

- És ha én vinném a karjaimban? - javasoltam.

- Mint a gyerekeket szokás? - nevetett Betty néni, Bill pedig a füle hegyéig elpirult.

- Nem kell! Menjünk tolószékkel.

- Újabb lecke: tanuld meg elfogadni a segítséget, ha az megkönnyíteni igyekszik az életedet - csóváltam a fejem, majd egyszerűen a karjaimba emeltem a karcsú testet.

- T-Tom!

- Kényelmes így?

- Nem, zavarba ejtő! Tegyél le.

Kicsit szorosabban tartottam a lábait, hogy ne húzza le túlságosan a gipsz súlya.

- Így jobb?

- Igen, de az lenne a legjobb, ha letennél...

- Mehetünk - csapta össze a kezeit Betty nővér mosolyogva.

Haha, szerintem ő az én pártomon áll.

- Szörnyű vagy, Tom - suttogta a fekete hajú, arcát a vállamba rejtve.

- Ne féljen hercegnő, nem ejtem le - bohóckodtam, mire elkeseredett nyöszörgés jött válaszul és erőtlenül belebokszolt a mellkasomba.

- Lifttel megyünk - jelentette ki a néni, ahogy kiléptünk a folyosóra. - A röntgenszoba a földszinten van.

- Okés.

A földszintig jó a helyzet, a liftben egyedül voltunk, de ahogy végighaladtunk a földszinti folyosón, éreztem, hogy Bill szorosabban markolja a pólómat.

- Mi a baj? - hajoltam a füléhez, halkan belesúgtam.

- Mindenki minket néz. Olyan kínos...

- Hagy nézzenek, engem nem érdekel mások véleménye.

- Itt foglaljatok helyet, negyedórán belül szólítani fognak bentről - vezényelt Betty nővér a sötétkék, műanyag ülőkékhez, amire először Billt ültettem le óvatosan, majd én is lezuttyantam mellé.

- Rendben, köszönjük.

- Nincs mit, drágám - mosolygott a néni a fekete hajú fiúra, majd hozzám fordult. - Tom, röntgen után visszaviszed a szobájába?

- Persze.

- jók legyetek!

Bill nem szólt semmit, csak karba fonta a kezeit, kibámult az ablakon.

- Hé, Bill, haragszol rám? - böktem meg a vállát.

- Pf.

- Na, Billa, ne haragudj, én csak segíteni próbáltam - vettem elő legártatlanabb hangsúlyom.

- H-hogy neveztél? - kapta rám elkerekedett tekintetét.

Siker!

- Billa. Miért, szerintem illik hozzád.

- Te csak ne becézgess! Annyira kínos volt, ahogy végighurcoltál a folyosón, mint valami magatehetetlen, ostoba kiscsajt - puffogta.

- Egyáltalán nem ez volt a helyzet. Mindenki láthatta, hogy gipsz van a lábadon, hogy nem véletlenül viszlek a karjaimban.

- Tökmindegy - morogta, hátradőlve az ülőkén. Pár percig hallgattunk, majd ő törte meg a csendet. - Ja, képzeld, este beszéltem a nagymamáddal.

- Judith nagyival?

- Igen. Fájdalomcsillapítóért indultam este, de nála kötöttem ki. Jót beszélgettünk.

- Tényleg? - mosolyogtam. - Judith nagyi könnyen lefoglal, imád beszélgetni...

- De ez nem baj, én örültem neki.

- Akkor jó.

- Bill Kaulitz - jött ki az ajtón az orvos. - Fáradjon be.

- Tom, segítenél? - nézett rám a fiú, de láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül kimondani ezeket a szavakat.

- Hát persze! - vigyorogtam.

Szerzői megjegyzés: A vége kicsit olyan bénácska lett, de sajnálom, nem sikerült sehogyse jobban... :(