I see the tears in your eyes... 5.fejezet: Titkok

Ahogy megígértem emberkék, hozom is az 5. fejezetet ^^
393 látogató? Pici szívem repes a boldogságban *_________*

A dolgok kezdenek bonyolódni... *mwahahaaaa*


cr: anokaxlegolas.deviantart.com

 I see the tears in your eyes...
5.fejezet: Titkok

A szokásos kedvcsináló idézet:

Már puffogtam volna, hogy "ja, érdekes, mint egy állatkerti állat...", de ahogy izmos karjai szoros ölelésbe vontak, hirtelen minden épeszű gondolat kiröppent a fejemből és csak a pulzusom dübörgését hallottam a fülemben.

- Vártalak - suttogtam szégyenlősen, picit szédülve, annyira jó illat áradt belőle. A nyakából, ahova fejemet húzta, a hajából, ami körülvett, a lélegzetéből, ami a tarkóm érzékeny bőrének csapódott és úgy mindenhonnan a bőréből, a lényéből...  Annyira finom illata van, na!

Enjoy!

I see the tears in your eyes...

5.fejezet: Titkok

Bill szemszöge

A tücskök halkan ciripeltek valahol odakint és az egész szobában kellemes félhomály honolt, én még sem voltam képes elaludni. Túl sok dolog járt a fejemben... Jót beszélgettünk délután Tommal, bár így is maradt egy csomó dolog, amit még nem tudok róla. De a napom fénypontja kétségkívül az esti fürdetés volt! Hogy lehet valaki ennyire... kedves és figyelmes?

Öntudatlan reakcióként nyúltam a szememen lévő kötéshez az emlék hatására. Annyira óvatosan és gyengéden mosta meg egy puha szivaccsal az arcom, hogy majdnem beleolvadtam a habos vízbe. Már szinte túl jó volt, hogy valóságosnak higgyem.

De most Tom nincs itt és érintéseinek langyos emléke nem elég ahhoz, hogy feltartóztassa a mellkasomban növekvő magányt.

Fészkelődtem, helyezkedtem, de valahogy sehogy sem sikerült kényelmesen feküdnöm az ágyban. Fájt a lábam, fájt a szemem, a csuklómon lévő vágás is sajgott, a mellkasomban is furcsa szorítás fészkelt, egyszerűen minden bajom volt.

- Hé, hahó - suttogtam a szoba csöndjébe, reménykedve, hogy meghallja az ügyeletes nővérke és egy altatóval meg némi fájdalomcsillapítóval véget vet a szenvedéseimnek. De nem jött senki.

- Hahó! Van itt valaki?

Semmi válasz. Eh, a francba már ezekkel a pletykás nőkkel! Inkább a portán mulatják az időt a szexi főorvossal, minthogy segítenének a betegeknek...

Mivel már nem bírtam tovább, megragadva a mankómat és vagy fél órát szenvedve, kibotorkáltam a folyosóra. Néma kuss, drága nővérnéni sehol. Fasza. Halkan bekukucskáltam minden kórterembe, de csak szuszogások és horkolások, nővérforma lélek sehol.

- Bill, te vagy az? - Amikor a 18-asban egy hang a nevemen szólított, majdnem kicsúszott alólam a mankó.

- Én, de nem hiszem, hogy ismerem magát...

Hamarosan meleg fény ragyogta be a kórtermet, hála az egyik éjjeliszekrényen lévő lámpácskának és az egyik ágyban fekvő, barátságos mosolyú idős néninek.

- De én már sokat hallottam rólad. Judith vagyok, Tom nagymamája.

- Oh, csókolom - biccentettem.

- Gyere, ülj le, a nővérke nem fog egyhamar visszajönni - intett a néni kedvesen az ágya felé, én pedig sajgó izmaim ellenére, lehuppantam a puha paplanra. - Fájdalomcsillapító kéne?

- Meg altató.

- Beszélgessünk, sokszor az többet segít, mint bármilyen gyógyszer - mosolygott bölcsen, a ráncocskák meggyűrődtek a szeme körül, én pedig nem ellenkeztem a javaslata ellen.

- Honnan ismer maga engem? - tettem fel az engem legjobban foglalkoztató kérdést.

- Tom, az unokám sokszor meglátogat és még gitározik is nekem, ő mesélt nekem rólad.

- És mit mesélt?

Hihetetlenül kíváncsi voltam.

- Hogy kijöttél hozzá, amikor gitározott és teljesen lenyűgözöttnek tűntél, azóta folyamatosan meglátogat téged és egyre közelebb kerültök egymáshoz. Nagyon kedvel téged, Bill.

Éreztem, hogy a fülem hegyéig elvörösödöm. Judith néni olyan könnyen kimondta, hogy Tom kedvel engem!

- Zavarja őt, hogy nem tud tenni semmit, hogy jobban érezd magad a kórházban.

- Engem már az is boldoggá tesz, hogy meglátogat - siettem a válasszal. - Így legalább nem vagyok egyedül és ez sokat segít.

- A rokonaidat elvesztetted a balesetben, ugye?

- Anyut. Ő volt az egyetlen - nagyot sóhajtottam. - Most Tom lett az egyetlen, aki még valamilyen szinten törődik velem...

- Ez annyira rá vall. Kedves, jólelkű fiú, nagy áldás a lányomnak, ha már saját gyermeke nem születhetett.

- Te-tessék? - Megdermedtem a takaró piszkálgatása közben.

- Igen, Tomot örökbe fogadták, úgy fél éves kora körül került a lányomékhoz, az eredeti szülei beleegyezésével. Ők nem tudtak volna normális életet biztosítani neki, így is sok volt a feszültség a vér szerinti édesanyja és édesapja között... Ezért döntöttek az örökbeadás mellett, a lányomék pedig határtalanul boldogok voltak, amikor a csöppség megérkezett és a sajátjukként szerették és nevelték fel Tomot, megadva neki mindent, amire csak szüksége volt. - A néni tekintete elrévedt.

- Tom tudja? - Nagyot kellett nyelnem és nem tudtam mit kezdeni a mellkasomban felcsapó együttérzéssel.

- A 18. születésnapján elmondtuk neki, de nem rázta meg túlságosan. Azt mondta, hogy neki a lányomék a szülei, aki felnevelték, nem számít a vér.

- Az eredeti szüleivel nem tartotta a kapcsolatot?

- Egy évig a lányom rendszeresen beszélt az anyukával, kiderült, hogy őt elhagyta a férje, folyamatosan hálálkodott, hogy befogadták Tomot, így nyugodt élete lehet a fiúnak... aztán megszűnt a kapcsolat.

- Tom nem is találkozott vele soha?

- Egyikük sem akart találkozni. Talán jobb így, pedig elvileg a nőnek született még egy gyereke Tom apjától, aki Tom vér szerinti testvére, de mi nem tudjuk mi van vele...

- Ó, ez szomorú. - Lehajtottam a fejem.

- Tom egészséges, kedves, helyes férfivá cseperedett, ahogy mindannyian akartuk. Boldog, és ez a legfontosabb.

- Milyen pletykaparti folyik itt? - Jött be az egyik dilis éjszakai nővér, halkan rikácsolva, hogy fel ne ébressze a többi ágyban alvó beteget. - Bill, maga miért nincs a saját szobájában?

- Fájdalomcsillapítóra és altatóra lenne szükségem, de a nővérek szarnak a fejemre! - válaszoltam pimaszul.

- Húzzon vissza a 13asba, aztán megkapja a gyógyszereket!

Búcsút intettem Judith néninek és több zavaros gondolattal, mint amivel elindultam, visszatértem ágyikómba.

~

A másnapom nem volt valami fényes, a fájdalomcsilli alig segített és a kedvem is elég mélyre zuhant. Nem volt kedvem semmihez! Nem mintha bármit is tudtam volna csinálni...

Csak akkor éreztem őszinte örömöt, amikor a Zenész betoppant az ajtón.

- Hello megint - villantotta rám lehengerlő mosolyainak egyikét, amitől félő volt, hogy puddinggá olvadok a fehér paplanok között. Tényleg iszonyat helyes, ahogy a nagymamája mondta... ne, ne, ne, Bill, ne kezdd!

- Bill, minden rendben? - vonta föl egyik szemöldökét Tom.

Nem, már el se képzelem mennyire nevetségesen és szánalmasan nézhetek ki...

- Persze. - Zavartan mosolyogtam. - Nem untál még meg engem? - Csak félig gondoltam viccnek a dolgot, a másik felem komolyan aggódott, hogy Tom egyszercsak rámun és aztán nem jön többé. Azt jelenleg nem tudom hogyan élném túl.

- Téged? Dehogy! Mindig tartogatsz valami meglepetést, nagyon érdekes személyiséged van.

Már puffogtam volna, hogy "ja, érdekes, mint egy állatkerti állat...", de ahogy izmos karjai szoros ölelésbe vontak, hirtelen minden épeszű gondolat kiröppent a fejemből és csak a pulzusom dübörgését hallottam a fülemben.

- Vártalak - suttogtam szégyenlősen, picit szédülve, annyira jó illat áradt belőle. A nyakából, ahova fejemet húzta, a hajából, ami körülvett, a lélegzetéből, ami a tarkóm érzékeny bőrének csapódott és úgy mindenhonnan a bőréből, a lényéből...  Annyira jó illata van, na!

- Hiányoztál - nevetett, szolídan végigsimítva a hátamon.

Ne, Tom, ne csináld... ne feszítsd a húrt, hogy az én hülye érzelmeim mindent elmossanak, ami köztünk alakul! Nem akarom, hogy az én biszexualitásom falat emeljen kettőnk közé...

Tudom, hogy szánalmas, de úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mert én ezt éreztem. Hogy megfulladok az élet tengerében nélküle, aki életben tartott, aki reményt adott minden másodpercben, hogy várjam és ha itt volt, hogy élvezzem a közelségét, hogy élőnek érezzem magam...

- Mit csináltál ma? - suttogtam, apró köröket rajzolva mutatóujjammal a vállára.

Nem engedtem el, nem bontakoztam ki kedves öleléséből. Jó volt így.

- Zenélgettem, voltam bent a suliban, beszéltem telefonon anyuval, számoltam a perceket...

Az "anyu" szóra kicsit megrezzentem és öntudatlanul is szorosabban öleltem magamhoz, ezzel kifejezve néma együttérzésemet...

Szerzői megjegyzés: Bill is... overdramatic. I know =___=
De nem lett olyan rossz, ugye? *reménykedik*
És azért remélem Bill gondolatai és Judith mama mondatai meglepetésként értek titeket :P