I see the tears in your eyes... 7.fejezet: Tabletták

Szépjóreggelt mindenkinek ^^

Hát idáig is eljutottunk, elkészültem a 7.fejezettel és azonmód elétek is tárom az eredményt.
Remélem tetszeni fog :P
(Egyébként alig egy hónapos az oldal - 1 hónapos és 4 napos pici baba <3 -, de máris 668-szor kattintottatok ide. Köszönöm nektek ♥ Ha elérjük az 1000-et, pezsgőt bontok a tiszteletetekre :P )

Mit mondhatnék róla? A dolgok kezdenek drámaibbá/súlyosabbá válni... mindenféle téren xD

I see the tears in your eyes...
7.fejezet: Tabletták


cr: partsinthefridge from devart.

Ízelítő:
"Bill lehunyt szemmel, egyenletesen szuszogott az ágyban, ujjaival a pulcsimba kapaszkodva. Az hogy került hozzá?
Annyira aranyos volt, nem tudtam megállni, hogy ne készítsek róla egy fényképet a mobilommal. Úgyse fogja megtudni, na!
Mintha most kicsit jobb színben lenne, mint amikor megéreztem. Hehe, az én személyes varázsom hatása!
Bill kicsit felhorkant, egy pillanatra összevonta a szemöldökeit, még közelebb húzva magához a pulcsim.
- Hé, ne válaszolj a gondolataimra - nevettem halkan."

I see the tears in your eyes...

7.fejezet: Tabletták

Bill szemszöge

A plafon mozdulatlan maradt, ahogy a tovavánszorgó másodpercek alatt bámultam. Én változtam. Rengeteg gondolat futott át a fejemen, helyezkedtem az ágyban, hogy kicsit kényelmesebb legyen, és nyöszörögtem, mert törött lábamnak sehogyan sem volt jó. Fájt. Aki azt hiszi, hogy hozzá lehet szokni a fájdalomhoz, az téved. Ha elfoglalom magam, úgy könnyebb, a figyelmem másra koncentrálódik, de mikor egyedül vagyok... előkúszik agyam rejtett zugából, beterít, megbénít és marcangolni kezd a méregfogaival a Fájdalom. Szánalmas, tudom.
Nem bírtam tovább. Ember ép ésszel nem tudja kibírni ezt az égető, elemésztő érzést! Gyógyszer kell!
Mankómra támaszkodva sikerült valahogy talpra vergődnöm magam, majd elindultam. Na jó, ez túlzás, mondjuk azt, hogy vánszorogtam, apró lépéseket téve hatalmas erőfeszítéssel és összeszorított fogakkal. Alig láttam a félhomályban, de minimális világosság szűrődött ki a folyosóról, tudtam merre kell mennem.
A nővérkék pultjához is eljutottam, lassan, de biztosan és persze a nők sehol. Bár ha én nővér lennék és ilyan iszonyat jóképű lenne az egyik orvos, mint itt, nem is tétováznék, hogy a magatehetetlen emberi korcsok horkolását hallgassam, vagy a dokival cseverésszek és nevetgéljek éjjel a kórház kávézójában.
Remegő kézzel húzgáltam ki a fiókokat és beletúrtam az ott felhalmozott gyógyszeres dobozokba. Tudtam, hogy kell itt lennie fájdalomcsillapítónak, láttam, hogy innen hozott...
Megvan! Szinte felsírtam örömömben. De sürgetőbb volt a vágy, hogy enyhülést találjak. Próbáltam felfeszegetni a dobozkát, de alig sikerült, pedig már szabályszerűen fulladoztam, alig láttam a szemem csípő könnyektől. A bal szemem meg... annak úgyis mindegy, hogy könnyes vagy nem, semmit nem látok vele.
Felpattant a műanyag üveg kupakja, de annyira bizonytalanok voltak a kezeim, hogy a fehér bogyók szétszóródtak a kőpadlón.
- Ne... Kell... sok... - Térdre rogytam, sérült lábam szinte sikított, a mankó hangos csattanással landolt mellettem, de nem érdekelt. Türelmetlenül markoltam a tabletták közé és tömtem magamba, köhögve, ahogy azok szárazon csúsztak le a torkomon.
- Maga meg mit csinál itt?
Erőm már nem maradt a válaszadásra...

Tom szemszöge

Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a pulton. Normális esetben imádom a munkát itt, a hangszerboltban, de most csak ideges voltam, mert emiatt nem lehettem Billel. Komoly vevő ma nem volt, csak pár kiscsaj, akik kacarászva kérték, hogy játsszak nekik. Én meg udvariasan megjegyeztem nekik, hogy ez itt egy hangszerbolt, nem koncertterem. Nem játszom én akárkinek! Csak nagyinak és Billnek...
A szokásosnál jobban örültem, amikor a délelőtti műszakom véget ért és Georg jött, hogy leváltson.
- Hé, haver, ennyire vár az ebéd? - kiáltott utánam.
- Dehogy! Megyek a kórházba.
Felpattantam a motoromra, a gitárommal a hátamon és már száguldottam is.
Ahogy leparkoltam a parkolóban és elraktam a bukót, éreztem, hogy megrezzen a mobilom a zsebembe. SMS jött a nagyitól.
" Bill ma nincs túl jól, kérlek próbáld meg nem leterhelni... "
Micsoda? Mi történt?
Apró gombóc növekedett a torkomban, ahogy elértem a 13-as teremhez. Nagyot nyeltem és lenyomtam a kilincset.
Bill az ágyában feküdt, nyakig betakarózva, de észrevehető volt sápadtsága, tekintete bágyadtan szegeződött a plafonra. Most nem volt kihúzva a szeme... Egész lénye fáradtnak, elgyötörtnek hatott.
- Szia. - Halvány mosolyt erőltettem magamra, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.
- Tom! - Felragyogott az arca, de nem mozdult. Mintha ahhoz is nagy erő kéne, hogy felüljön az ágyban... nem tetszik ez nekem. Mi történt?
- Örülök, hogy emlékszel rám. - Próbaltam fenntartani a könnyed hangsúlyt, mire egy mosoly halvány árnyéka villant fel az arcán.
- Nincs más, akire emlékeznem kéne - sóhajtott, majd lehunyta a szemeit. - Fáradt vagyok.
- Akkor aludj. - Csendben odahúztam egy széket az ágya mellé és leültem.
- Nem akarom alvásra pocsékolni az időt, amit veled tölthetek.
- Az nem pocsékolás! Aludni jó dolog, és álmodni közben...
- Csak az álmodik, aki remél. Én nem álmodom.
Nem szeretem ezt a lemondó hangsúlyt!
- Dehogynem, mindenki álmodik - makacskodtam.
- Te miről szoktál?
Hogy egyszer a kórházon kívül is találkozhatunk...
- Hogy nagy tömeg előtt gitározom. - Nem hazudtam, ilyet is szoktam!
- Ühüm, az jó.
Még mindig nem nyitotta ki a szemét, én pedig nem tudtam ellenállni, hogy kinyújtsam a kezem és lehelletfinoman végigsimítottam az arcán. Hűvösnek tűnt. Bill megrezzent, de hagyta.
- Billa, mi történt? - kérdeztem, összeszedve minden bátorságomat.
- Hogyhogy mi történt?
- Mit csináltál, amíg én nem voltam itt?
Mitől vagy ilyen állapotban? Ezt persze nem mondtam ki hangosan...
- Hogy én mit csináltam? - Szeme kipattant és könnyes tehetetlenséggel meredt rám. - Nem bírtam már ki, Tom! Nagyon fájt és én már nem tudtam elviselni... nem akartam, de muszáj volt, úgy éreztem elégek! Mindenhol fájt és én... - Kicsit feljebb emelkedett, ujjai erőtlenül kapaszkodtak a pulcsimba. - Kimentem a nővérpulthoz és fájdalomcsillapítót kerestem... vagy egy marékkal bevettem. És végre nem éreztem semmit, nem fájt semmi... - Könnyei nesztelenül kezdtek peregni az arcán, belesajdult a szívem. Bizonytalanul csúsztattam a kezem a hátára és mikor visszahanyatlott volna a párnára, megtartottam és kicsit szégyenlősen, de az ölelésembe vontam.
- Megértem...
- Nem, ne hazudj! Tudom, hogy szánalmasnak tartassz és én is annak tartom magam. Mikor süllyedtem olyan mélyre, hogy szinte önkívületi állapotban tömjem magamba a gyógyszert? Annyira szégyellem magam - sírta, teljesen eláztatva a vállam a könnyeivel.
Most mit mondjak? Nem vagyok jó a vigasztalásban...
- Bill, nem tartalak szánalmasnak. Igazából csodállak, amiért ilyen kitartással tűröd itt a kórházban.
- Kitartás? Lassan a józan eszem is elvesztem ezen a rohadt helyen. Szörnyű! Csak akkor jó egy kicsit, amikor te is itt vagy.
- Akkor igyekszem többször jönni, jó?
- Nem, ilyet nem kérhetek - rázta meg picit a fejét és a tüdőm azonnal megtelt a hajából áradó finom illattal. Oh...
- Neked is megvan az életed, nem kérhetem, hogy felborítsd miattam - szipogta Bill.
- Ne viccelj, nincs semmi olyan fontos dolog az életemben. - Alighogy ezt kimondtam, realizáltam a mondatom igazságát. Miből áll az életem? Suli, munka, zenélgetés, pár hétvégi koncert a klubban, néhány buli és Bill... A fontossági listát egyértelműen ez a gyönyörű fiú vezeti mostmár.
- Semmi fontos? Nincs barátnőd?

- Nincs.

- Háziállat?

- Nuku.

- Ó... - Kicsit elhajolt, hogy a szemembe nézhessen. - Akkor se kérhetem, hogy átalakítsd a napi programod miattam.
- Nem is kell kérned. Megpróbálok majd többször jönni, jó? - mosolyodtam el egy picit, mire a fiú tekintete megint megtelt könnyel.
- Annyira lehetetlen vagy - motyogta, odafúrva az arcát a nyakamhoz.
- Hehe, tudom, ha nem lennék, ki kéne találni.
Éreztem a nyakam bőrén, hogy halvány mosolyra húzódnak ajkai.

- Köszönöm - suttogta.

- Nem. Én köszönöm, hogy kijöttél, amikor gitároztam.
- Tényleg, láttam, hogy most is hoztad...
- Szeretnéd, hogy játszak neked?
- Ühüm, ha nem nagy fáradság...
- Dehogy, neked bármikor. - Végigzongoráztam ujjaimmal a vállán, puhán érintve a tarkóját. - Megnyugodtál?
- Azt hiszem. - Kis ökleivel aranyos módon megdörzsölte az arcát, majd kibontakozott az ölelésemből. - Ugye nem baj, ha nem ülök fel?
- Nem, feküdj csak úgy, ahogy neked a legkényelmesebb. - Segítettem neki visszaereszkedni a párnára, de megtorpantam, ahogy vékony teste megfeszült, összeszorította a szemét. - Mi a baj? Fáj?
- Valami gyomormosásszerű dologgal tüntették el a tablettákat belőlem... a hasamban most mintha folyékony, égető láva lenne...
Ilyenkor miért van az, hogy nem tudok semmi olyat mondani, amitől jobban érezné magát?
Figyeltem, ahogy elhelyezkedik, majd lekaptam a pulcsim, hogy ne akadályozzon és az ölembe vettem a gitárom.
- Összekönnyeztem a pulcsid - pislogott Bill a ruhára.
- Semmi baj, majd megszárad.
Pengettem párat, állítgattam a hangzást, majd nekikezdtem a Someone like you-nak.(link by Sungha Jung) Lehunytam a szemeimet, teljesen átadtam magam a dalnak és elmosolyodtam, amikor az ismerős érzés megjelent a gyomrom tájékán. Imádok gitározni!
Feltűnt, hogy hallgatóságom feltűnően csendes, ezért a dal végeztével kíváncsian néztem rá.
Bill lehunyt szemmel, egyenletesen szuszogott az ágyban, ujjaival a pulcsimba kapaszkodva. Az hogy került hozzá?
Annyira aranyos volt, nem tudtam megállni, hogy ne készítsek róla egy fényképet a mobilommal. Úgyse fogja megtudni, na!
Mintha most kicsit jobb színben lenne, mint amikor megéreztem. Hehe, az én személyes varázsom hatása!
Bill kicsit felhorkant, egy pillanatra összevonta a szemöldökeit, még közelebb húzva magához a pulcsim.
- Hé, ne válaszolj a gondolataimra - nevettem halkan.
Vagy fél óráig ültem ott, csodálva az alvó tüneményt, hallgatva nyugodt lélegzetvételeit.
Annyira gyönyörű volt.
Annyira hívogatóak voltak az ajkai.
Annyira kívántam néhány pillanatig, hogy bárcsak megcsókolhatnám... csak egy kicsit, megnézni, hogy az ajkai olyan puhák-e, mint amilyennek látszanak...
Eh, hülyeség!
Na jó, mennem kéne...
Nagy nehezen összekészülődtem, a pulcsimról lemondva. Hagy maradjon nála, addig is nyugodt legalább.
- További szép álmokat - suttogtam, majd kissé remegő kézzel kisimítottam pár tincset az arcából és apró puszi nyomtam a helyükre. A mellkasomban felcsapó jóérzés semmihez sem volt hasonlítható!
Az ajtó halkan csukódott mögöttem, hazafelé vettem az irányt.
Asszem el kéne gondolkodnom a szexualitásomról...

Bill szemszöge

Hirtelen riadtam föl, de azt nem tudom megmondani, hogy mire.

- Tom?

De már nem volt a szobában. Be kellett harapnom az alsó ajkamat, hogy elfojtsam a feltörni készülő kétségbeesésem.
- Tom... - Idegen anyagot éreztem a tenyerem alatt. Tom pulcsija? Hmm, milyen jó illata van...
Teljesen az arcomhoz húztam, mélyeket lélegezve a puha anyagból és lassan újból álomba merültem, abban az illúzióban ringatva magam, hogy Tom itt van és vigyáz rám...

Szerzői megjegyzés: Hát ennyi lenne mára. Egész hosszú lett, nem? :P Bill néha túl sok volt számomra... little crybaby xD de remélem nektek tetszik... véleményeket továbbra is szívesen fogadok ^^♥