I see the tears in your eyes... 8.fejezet: Önzés

Jelentem, még lélegzem, bár a sok-sok teendő ezt megpróbálja megakadályozni =__=

Nem tudom következőleg mit hozok, de egy biztos: most egy új (frissiben befejezett, még ropog :P) I see the tears in your eyes... fejezettel örvendeztetlek meg titeket - már aki örül ennek, remélem azért pár ember akad... -, szám szerint a 8.-kal.
Enjoy!

I see the tears in your eyes... 8.fejezet: Önzés



Kedvcsináló idézet:

Az összeomlás szélén álltam, amikor nyílt az ajtó, Betty nővér kedvesen ráncos arca kukkantott be.
- Bill, mit csinálsz te itt? Ejj, nem szabadott volna egyedül mozognod! - Visszakísért az ágyhoz, megpuházta a párnám és elrendezte úgy a takarót, hogy nekem kényelmes legyen. - Ez kinek a pulcsija?
- Tomé. - Mint a macska a féltett kincsét, úgy húztam magamhoz a ruhát, szinte el tudtam képzelni, ahogy fújok...
- Ó, tényleg, ezért jöttem! Tomot most vizsgálják lent az ügyeleten!
Az összes vér kiszállt a fejemből és a szoba képe homályos bukfencet vetett.
- M-mi történt vele? - dadogtam.

Bill szemszöge

Egészen békésre sikerült az éjszakám, bár a gyomromat égető érzés cseppet sem enyhült. A reggelit visszautasítottam, amit Betty nővér behozott, hiába lengte be a szobát a frissen sült kifli illata. Egyszerűen nem éreztem úgy, hogy képes lennék leerőltetni bármit is a gyomromba...
Helyette összegömbölyödtem, Tom pulcsiját a mellkasomhoz szorítva - már amennyire ezt a lábamon lévő gipsz engedte -, és próbáltam valamennyi megnyugvást keresni. Tom nem mondta, hogy ma mikor fog jönni, egyáltalán jön-e és ez a gondolat érthetetlen fájdalmat okozott a szívem tájékán. Szükségem van rá...
- Önző vagy! - ordította a szemembe a tükörképem, amikor végre kiszenvedtem magam a fürdőszobába.
- Ne mondj ilyet - nyöszörögtem, észre se véve, hogy hangosan beszélek.
- Nevetséges, mennyire nem tudsz meglenni Tom nélkül. De gondolj csak bele, neki is ennyire szüksége van rád?
- Nem... nem tudom! - Megengedtem a csapot és egy kis hideg vizet a markomba véve megmostam az arcom, de a hang továbbra is visított a fülemben.
- Senkinek sincs szüksége rád, Bill! Se Tomnak, a nővérek is utálnak foglalkozni veled... csak másokat untatsz a létezéseddel!
- Ne mondj ilyeneket, nagyon k-kérlek... - A lábaim elfáradtak, hevesen kezdtek remegni, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom a mosdókagylóban, így pedig még közelebb kerültem gyűlölködő tükörképemhez.
- Nézz magadra! Szánalmas! Érdekelsz te egyáltalán valakit? Ne röhögtess...
Az összeomlás szélén álltam, amikor nyílt az ajtó, Betty nővér kedvesen ráncos arca kukkantott be.
- Bill, mit csinálsz te itt? Ejj, nem szabadott volna egyedül mozognod! - Visszakísért az ágyhoz, megpuházta a párnám és elrendezte úgy a takarót, hogy nekem kényelmes legyen. - Ez kinek a pulcsija?
- Tomé. - Mint a macska a féltett kincsét, úgy húztam magamhoz a ruhát, szinte el tudtam képzelni, ahogy fújok...
- Ó, tényleg, ezért jöttem! Tomot most vizsgálják lent az ügyeleten!
Az összes vér kiszállt a fejemből és a szoba képe homályos bukfencet vetett.
- M-mi történt vele? - dadogtam.
- Nem életveszélyes, de egy drót megvágta a bal vállát. Két öltéssel össze kell varrni, de ahogy hallottam, nem súlyos, max. 3 napot kell benn töltenie miatta.
- Melyik kórteremben helyezik el?

- Nem tudom.

Tekintetem a másik sarokban lévő, üres ágyra rebbent.
- Nem lehetne, hogy ide kerüljön? Kérlek Betty, próbáld meg elintézni... - Szabályosan könyörögtem, összekulcsolva a kezeimet.
- Hogy csináljam?
- Nem tudom, mondd azt, hogy csak itt van hely, vagy valami... Nagyon szépen kérlek, könyörgöm...
Az idős nővér elnéző mosollyal csóválta a fejét.
- Jó, meglátom mit tehetek.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Idegesen babráltam az ujjaimmal, amíg várakoztam, a szívem felgyorsult tempóban dobolt a bordáimon. Mi lesz, ha nem ide hozzák? Nem láthatom 3 napig? A lélegzet megakadt a tüdőmben. Mindenképpen módot kell találnom rá, hogy érintkezhessek vele...
De szerencsére nem kellett sokáig töprengenem, mert pár perc múlva nyílt az ajtó.
- Tom! - Nevetséges módon még én is kihallottam az izgatott örömöt a hangomból.
- Bill - biccentett, természetesen visszafogottabban.
- Akkor itt fogod tölteni az elkövetkező két éjszakát - vezette a Zenészt az ágyhoz Betty nővér, közben titkosan rám kacsintva. - Időről-időre bejövünk megnézni titeket, de ha szükséged van valamire, kint a nővérpultnál mindig van valaki.

- Köszönöm.

Miután a nő kiment, csak akkor mertem ténylegesen Tomra nézni. Feltűnt a nagy, fehér kötés a bal vállán és egy kicsikét sápadtabb is volt, mint szokott. Vérveszteség?
- Mi történt veled? - Kicsit megrezzentem, amikor tekintetünk találkozott, de szuggeráltam magam, hogy ne legyek gyáva és ne hajtsam le a fejem.
- Buta kis baleset. Átemeltem Georg húgát a kerítésen, de nem láttam, hogy kiáll egy drót, ami szépen végignyeste a bal vállamat...
- Uh, az nem jó - szisszentem fel.
- Ne aggódj, már nem fáj. Csak egy kis karcolás - nevetett.
Jóízű nevetése körbefutott a szobában és én megnyugodva adtam át magam a dallamának.
- V-varrták? - kérdeztem, gyorsan visszatérve a valóságba, hogy ne nézzen elmebetegnek.
- Két öltéssel ott helyben, lent, az ügyeleten. Lefertőtlenítették a sebet, aztán a doki felparancsolt az asztalra és összefércelte. - Mutatóujjával megpiszkálta a kötés szélét. - Három nap múlva varratszedés, addig itt tartanak.
- Értem - biccentettem, kicsit fészkelődve.
Örültem neki, hogy itt van. Hogy lehetek olyan önző, hogy örülök a fájdalmának, csak azért, mert így velem lehet?!
- És te hogy vagy? - Ő is elhelyezkedett az ágyában, hogy kényelmes legyen a beszélgetés.

- Úgy, mint eddig...

- A gyomormosás okozta égés?
- Azóta semmit nem erőltettem le a torkomon, mindössze két korty vizet.
- Biztos jó ez így? - ráncolta a homlokát. - Szükséged van az ételből nyert energiára.
- Betty nővér azt mondta, hogy ha estig nem javul, infúziót kapok... - Egy pillanatra összeszorítottam a szemem.
- Nem csíped a tűket?
- Nem a kedvenceim - vallottam be, amitől egy újabb lélegzetelállító Zenész-mosollyal gazdagodtam.
- Kevés embernek azok. A lábad jól forr, mit mondott az orvos a röntgenről?
- Egyelőre jó úton halad, de folyamatosan ellenőrizni fogják.
- Akkor jó.
Kissé kellemetlen csend állt be, én a takaróm szélét szuggeráltam.

- Bill?

- Igen?

- Örülök, hogy egy szobába kerültem veled. - Kivillantotta tökéletes fogsorát és a kis ajakpc büszkén fénylett a napsütéses délelőtti fényben. Jó istenkém, hogy lehet valaki ennyire helyes???
- Bill, minden oké?
- Pe-persze, csak kicsit elgondolkoztam - vágtam rá azonnal, tekintetemmel visszatérve a takaróra és ujjaim ösztönösen érintették Tom pulcsijának anyagát. Ennyire nyilvánvaló volt, hogy megbámultam? Ez gáz...
- Haha, látom a pulcsim azóta se ereszted.
- Ó, nem, csak... vigyáztam rá, amíg érte nem jössz! Tessék, visszaadom.
- Hagyd csak - hárított egy kedves gesztussal. - Most úgysincs szükségem rá, maradjon csak nálad.
- Köszi. - Az arcom forrósodását nem tudtam megállni...

- Meleged van?

- Nem, nincs! Szép az idő.
- Lemehetnénk majd a kertbe.
- Jól hangzik.
Megint egy kis csönd, majd visszatért az előző témához.
- Nagyon aranyos, ahogy minden barátságos gesztusomon elpirulsz. - A hangsúlya egyértelműen elárulta, hogy mulat a dolgon.

- Nem szoktam pirulni!

- Dehogynem, most is. Semmi baj, jól áll a porcelánfehérségű bőrödhöz.
Az én bőröm, mint porcelánfehér? Volt már fakó, halálsápadt, simán sápadt, de hogy porcelánfehér... az túl szép jelző hozzá.
- Nem is! - Szinte már ki is röppent a fejemből, hogy mit bizonygatok, de folytattam, gyerekes módon nyelvet öltve rá.
Tom megjátszott ijedtséggel a szívéhez kapott.
- Jó ég, mióta van neked pc a nyelvedben? Még sosem láttam.
- Nem szokásom mutogatni. - Pár pillanatig játszottam vele a fogaimon, majd visszahúztam. - Azt hiszem a 17. szülinapomra csináltattam. Gustav heccelt, hogy úgyse merem berakatni. Én meg fogtam, bementem a kozmetikushoz és már aznap este ezzel a kis gyönyörűséggel a számban járkáltam.
- Gustav? - ismételte a számára idegen nevet.
- Gyermekkori szomszédunk, azóta is barátok vagyunk.

- Hol van most?

- Külföldön kapott munkát, úgy három éve kint van már. Szülinapomkor felhív és én is hívom az övén, de semmi több. Nagyon elfoglalt - mentegetőztem, nehogy szívtelennek higgye Gust.
- Értem. És a tetkó?
Ennyire emlékszik a fürdéskor látott csillagra a csípőmön?
- 16 évesen, karácsonyi ajándék. Már régóta terveztem, de anyu csak akkor engedte, hogy megcsináltathassam... - Elhalkult a hangom.

- Ó.

- És neked a pc? - váltottam témát, nehogy túlságosan belegondoljak.
- Igazából fogadásból csináltattam, de titokban régóta akartam. Már vagy 3 éve megvan.
- Illik hozzád.

- Köszi.

- Itt a finom ebéd! - jött be az egyik nővér, szirupos műmosollyal és két tálca étellel.
- Én nem kérem - vágtam rá azonnal.
- De, muszáj lesz. Legalább pár falatot. - Ellentmondást nem tűrően húzott ki az ágyból és a mankóim segítségével az asztalhoz vezetett.
- Nem jó a gyomrom - nyöszörögtem, meglátva a nem túl guszta kaját.
- Kell az energia, tessék enni - csicseregte a nő.
Közben Tom is leült velem szembe, ő némán nekilátott.

Én is felemeltem a kanalat, de vissza is raktam.

- Úgy nem megy, ha néznek - pislogtam a még mindig ott álldogáló nővérre.
- Jó, akkor én megyek, de mire visszajövök, legyen üres a tányér!
- Uhh, hogy tudod ezt megenni? - néztem a csendben falatozó Zenészre.
- Annyira nem vészes, csak ízetlen.
Belemerítettem a kanalat a főzelékbe és a számhoz emeltem. Ahogy megcsapott az étel szaga, éreztem, hogy az émelygésem erősödik, a gyomrom felfordult. Uh, ki kell jutnom a mosdóba...
Alig sikerült kibotladoznom a mankókkal, ahogy letérdeltem a wccsészéhez, már jöttek is a görcsök. Én meg csak köhögtem, fulladoztam, hiszen a gyomromban már nem volt semmi, amit kihányhattam volna. Az erőlködés könnyeket csalt a szemembe, ahogy remegő ujjaimmal a wccsészét szorítottam, egyre inkább elhomályosult a világ.
- Bill, Bill! - Egy meleg kéz fésülte ki a hajamat az arcomból, és simított végig rázkódó hátamon. - Próbálj meg közben nagy levegőket venni.
- Ne-nem m-m-megy - nyöszörögtem, amikor pár pillanatra csillapodott az öklendezési roham. Már szabályosan légszomjam volt, alig kaptam levegőt és ez nagyon megijesztett.
- Próbáld. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj - suttogta a Zenész bársonyos hangja, én pedig kétségbeesetten igyekeztem hinni neki.
Nagy kortyokban nyeldekeltem a levegőt, zihálva és ez kicsit segített. Már nem szédültem annyira, de a hányás kényszere még mindig nem akart csökkenni.
- Jól van. - Mellkasa a hátamhoz nyomódott, átölelt, megnyugtató köröket simított újból össze- meg összeránduló hasamra, bőrének melegsége csillapító hatással volt feszült izmaimra is.
Férfias illata megcsapta az orrom, elfeledtetve a hányingert kiváltó szag foszlányait.
Nem tudom mikor maradt abba az öklendezés és mikor bújtam Tomhoz, néma könnyeket hullatva a nyakába, ahova az arcomat fúrtam.
- Jól van - ismételte, immáron nyugodtabb hangon és még inkább magához húzta még kicsit remegő testemet.
Sose voltam még ennyire hálás a testi kontaktusért. Mintha minden, ami eddig fájdalmat okozott, elröppent volna, ahogy meleg bőre az enyémhez ért...
Addig ölelt, amíg nem csillapodott a rázkódás és nem apadtak el kétségbeesett könnyeim. Nem türelmetlenkedett, nem szólt semmit, csak ott tartott a karjai között, megnyugtató biztonságban.
- Köszönöm - suttogtam, a hasamra szorítva a kezeimet. A hányinger elmúlt, de a hasizmaim égtek a megerőltetéstől, a végtagjaim mintha súlyos ólomból lettek volna.
- Nem tesz semmit - jött a válasz és Tom talpra segített, a mosdókagylónál megmosta izzadságtól fénylő és kipirult arcomat. Feltűnt, hogy csak a jobb kezét használja... tényleg, hiszen ha a balt megmozdítja, biztos fáj meg húzódik a seb! Akkor az előbb miért... ó.
- Jobban vagy? - kérdezte, amikor elindultunk visszafele az ágyamhoz. Gipszelt lábamnak nem tett jót a térdelés, minden kis lépésnél szinte ezüstös fénypontokat láttam a fájdalomtól, de nem szóltam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ennél is gyengébbnek tűnjek.
- Elmúlt a hányinger - motyogtam, a lépésekre koncentrálva. - Csak nagyon elfáradtam...
- Aludj, én addig befejezem az ebédet.
Alighogy bekerültem a tisztaszagú paplanok alá, nyakig húztam magamon és kifordultam oldalra, hogy még véletlenül se lássam a kaját.
- Köszönöm - suttogtam még utoljára, mielőtt lecsukódtak volna a szemeim.

Tom szemszöge

Befejeztem az ebédet, de tekintetem közben folyamatosan Billen volt, hogy segíteni tudjak, ha bármi történik. De úgy tűnik elaludhatott, mert légzése egyenletessé vált, arca kisimult és a szeme is csukva volt.
- Na hogy ízlett? - jött be a nővérke, úgy negyed órával később, hogy összeszedje a tálcákat.
- Megettem - suttogtam, nehogy felébresszem a Fiút.
- És ő?
- Hányingere lett tőle.
- Az nem jó, akkor este muszáj lesz infúzióra kötni - csóválta a fejét a nő, ahogy elhagyta a szobát.
Előre tartok tőle, hogy mi lesz ebből este...
Nem sok dologgal tudtam szórakoztatni magam ebben az uncsi szobában, most, hogy Bill Álomföldén járt, fejbe lejátszottam pár bonyolultabb gitárszólót, néztem ki az ablakon és a szuszogó szépséget csodáltam. Szépség, fura ezt használni egy srácra... Ki a szép? Ezstétikus, arányos, mégis van benne valami, amire azt mondod, hogy hűha... Hát Billben van ilyen, szóval el kell fogadni a tényt, hogy szép!
Oké, kicsit hülyeségeken filózom...
Mintha a sors is meg akarna menteni ettől, nyílt az ajtó és egy ismerős, szögegyenesre vasalt barna hajzuhatag kukkantott be.
- Hát te? - pislogtam Georgra, aki közben beengedte magát a kórterembe.
- Mi van, már meg se látogathatlak? Különben meg cseszd meg, jó? Amíg te itt puhítod a segged, a főnök rámruházta az összes műszakodat!
- Csss, még felébred! - szóltam rá, fejemmel a sötét hajú tünemény felé biccentve.
- Ó... - Barátom arca egyből mindentudó vigyort vett föl, ahogy szemrevételezte az ágyban fekvő alakot. - Csak nem ő az, aki...
- De, ő Bill. Személyesen - sóhajtottam.
- Tök jó, 3 napot vele tölthetsz éjjel, nappal!
- Halkabban! Ja, biztos ezért vágattam el dróttal a vállam, hogy vele lehessek...
- Tudom, de ha már így alakult, élvezd ki - kacsintott, majd elkezdett az ágyamra rakni különféle dolgokat. - Ahogy kérted, az Ipodod, a gitárod plusz a kották, a fogmosóscuccaid és két sapi.
- Az mi? - böktem a celofánba csomagolt, bizarul színes valamire.
- Sophie csinálta neked, bocsánatkérésképpen. Szegény kölyök, tisztára be volt tojva, hogy mindez miatta történt és neked most rettentően fáj...
- Aranyos. - Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt Georg húgával kapcsolatban. - De voltaképpen mi ez?
- Elméletileg mignon. Szuper édesen.
- Uhh... - Már a gondolattól is kirázott a hideg. Nem vagyok egy kifejezetten édesszájú egyén. - Mondd meg neki, hogy köszönöm és nyugodjon meg, nincsenek nagy fájdalmaim.
- De van egy gyönyörű szobatársad - tért vissza a témára a srác, eléggé virult fejjel.
- Ez az egyetlen pozitívum.
- Kár, hogy alszik. Ajj, úgy beszélnék vele élőben!
- Ha fel mered ébreszteni, lenyomom a gitárom a torkodon! - figyelmeztettem, reményeim szerint véresen komoly arccal.
- Jól van, jól van. Úgyérzem be kell érnem a te unalmas társaságoddal...
- El is mehetsz - morogtam, megelégelve a szurkálódását.
- Tudom haver, hogy nélkülem beszunyálnál az unalomtól, szóval csakazértis maradok - vigyorodott el.


Bill szemszöge

Arra riadok, hogy száraz kezek ragadják meg a csuklómat.
- Egész nap nem evett, alig ivott, infúzióra van szüksége - hallottam egy parancsoló hangot.
Lassan tisztult ki a látásom, plána fél szemmel, de már ki tudtam venni a nővér kezében meredező... tűt.
- Ne!!! - Olyat sikítottam, hogy még én is frászt kaptam a saját hangomtól, kétségbeesetten igyekeztem kitépni a kezem a szorításból.
Kizárt, hogy belém szúrják azt az izét.
- Mr. Kaulitz, hallgasson ránk, muszáj lesz...
- Nem, nem kell. Jól vagyok! - bizonygattam hadarva, annyira az ágy sarkába húzódva, ahol már nem érhettek el, csak ha utánam másznak.
El tudtam képzelni, hogy tekintetem, mint a sarokba szorított áldozaté, ugrál ide-oda, mérlegelve a veszélyt.
- Mr. Kaulitz, nyugodjon meg kérem. Muszáj infúzióra kötnünk, különben...
- Nem akarom - szegtem fel a fejem, határozottan. - Nem fogják belém döfni azt az... izét - pislogtam iszonyadva az éles tűre. - Ki van zárva.
- Kérem... - Az orvos meg a nővér kezdte elveszteni a türelmét.
- Pfff, már ahogy hozzákezdtek, az nevetséges volt. - Tom sétált oda hozzánk a szoba túlfeléből, teljesen nyugodtan. - Álmából fölébresztve próbálni meg beadni neki az infúziós tűt... amatőr, ha a páciens fél a tűktől.
- Miért, van jobb ötlete? - fortyant fel a nő, felém közeledve, én pedig automatikusan felhúztam a lábaimat, "védekező pozícióba" helyezkedve.
- Persze. - Lassan ereszkedett az ágy szélére, végig tartva velem a szemkontaktust. - Bill, add ide a jobb csuklód.
- A-a - ráztam a fejem, elakadó lélegzettel és még inkább összekuporodtam.
- Kérlek Billa, az infúzió azért van, hogy segítsen. Nem fog fájni - magyarázta türelmesen és barna tekintete úgy izzott, hogy egy pillanatra hittem neki. De csak egy pillanatra.
- Hazudsz.
- Nem. Csak olyan lesz, mint egy szúnyogcsípés, semmi nagyobb. Nem kell odanézned. - A térdem felé nyúlt és én már nem tudtam hova elhúzódni, langyos ujjai megnyugtatóan siklottak végig a bőrömön. Ellenállásom fala egyre gyengült az ő szavai által...
- B-biztos?
- Megígérem. Engedd a nővérnek, hogy beadja.
- Ne-nem. Te add be... kérlek - tettem hozzá nagy, könyörgő szemmel, mire egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Olyan igazi Zenészes mosoly...
- Jól van. Megengedik?
- Tök mindegy, csak legyen benne az infúzió! - morogta a nővér, átnyújtva a tűt, de én elkaptam a tekintetem, hogy még véletlenül se kelljen látnom.
- Bill, a csuklódat.
Mint egy rémült kisgyerek, nyújtottam felé a kezem.
- Köszönöm. Nézz a szemembe, folyamatosan engem nézz, ne figyelj arra, hogy mit csinálok. - Dallamos hangja, mint egy hipnotikus melódia, a biztonság illúziójába ringatott.
Felszisszentem, ahogy éreztem a hűvös fémet a bőrömbe hatolni, de nem szakítottam meg a szemkontaktust, ahogy Tom kérte.
- Jól van, kész is. - Odaragasztotta a csövet és egyből a karjaiba vont, nem adva lehetőséget, hogy felocsúdjak. - Nagyon jól csináltad Billa, büszke vagyok rád.
Infúziótlan kezemmel erősen parkoltam a pólóját és a nyakába szuszogtam.
Nem is volt így olyan szörnyű...

Szerzői megjegyzés: Egész hosszú lett, I'm proud of myself :P
Ismételten jegyzem, hogy névtelenül is lehet hozzászólást írni, regisztrálatlanul és én nagyon szoktam örülni minden olvasói szónak... Ez mutatja, hogy titeket mennyire érdekel és nekem mennyire érdemes folytatnom, vagy haggyam a francba az egészet ^^