I see the tears in your eyes... 4.fejezet: Szemek

Hey emberkék újra ^^
Nem tudok leállni, ennek eredménye egy újabb I see the tears in your eyes... fejezet. Mit is mondhatnék róla?

Billt lenyugtatják, sok mindent elmesél Tomnak, a kád is megtelik és lekerül az a fránya kötés is a fiatal fiú szeméről...

Volt valami, amit nagyon bele akartam írni, de asszem elfelejtettem xD Mindegy, enjoy!
- Ja és látom, hogy a kis látogatószámlálóm már 200 fölött van? Hát én oda vagyok meg vissza *o* -

I see the tears in your eyes...

4.fejezet: Szemek

Tom szemszöge

- Bill, miért húztad ki tussal a szemed?
- Ilyen kedvem volt... A pszichiáter azt mondta, tegyek, amit szeretnék. Miért, nem tetszik? - Majdnem csalódottság csillant a tekintetében, ahogy rám nézett.
Nem tudok hazudni neki, mégha ez nevetségesen is fog hangzani...
- De, nagyon tetszik. Szépen kiemeli a szemed - suttogtam zavartan.
Egyből felderült finom vonású arca.
- Köszönöm. Jó érzés, olyan, mintha kicsit megvédne... Mintha kicsit nem Bill lennék.
- Miért nem akarsz önmagad lenni? - vágtam rá a kérdést.
- Miért nem akarok egy félig magatehetetlen, félvak, család nélküli fiú lenni egy rohadt kórházban? - Keserűen elmosolyodott. - Nem is tudom...
Türelmesen vártam, hogy folytassa, éreztem, hogy el szeretné mindezt mondani valakinek. Hát most én leszek az a valaki.
- Autóbalesetem volt, Tom - szólalt meg nagy sokára, újból kinézve az ablakon. - Én vezettem, anyu az anyósülésen ült. Belénk jött egy részeg sofőr. A sofőr meghalt, anyu meghalt, én sérülésekkel túléltem. - Öntudatlanul érintette meg a kötést a bal szemén. - A szélvédő szilánkjai teljesen összevagdosták a bal szemem. Lehet, hogy örökre vak maradok, még az orvosok se tudják... A lábam rendbe fog jönni idővel, de valószínűleg újra kell tanulnom járni vele. Az orvosok nehezen rakták össze, most drótok vannak benne a bokámnál. Csak azt nem értem miért kell felépülnöm, már nincs semmi, amiért élhetnék...
Meglepett milyen tárgyilagosan, szinte közönyösen beszélt a dolgokról. Ez éles ellentétben állt tegnapi zokogó énjével...
- Rokonok?
- Csak anyu volt nekem. Az ő szülei már meghaltak, testvére nem volt.
- És édesapád?
- Gyerek voltam, amikor kisétált az ajtón és többé nem jött vissza. De nem is baj, sosem volt köztünk igazi apa-fia kapcsolat. Semmi más nem vár odakint csak egy üres lakás...
- Bill, mennyi idős vagy?
- 19 múltam.
Ez furcsa, én is... Bár Billt fiatalabbnak néztem.
- Van valami az életben, amire igazán vágysz? - kérdeztem hirtelen.
Futólag rám pillantott, majd visszafordult az ablakhoz.
- Vissza szeretném forgatni az időt.
- Olyan dolgot mondj kérlek, ami még teljesülhet. - Ujjaimat a vállára simítottam, de ő elhúzódott.
- Ki szeretnék jutni innen, normális életet élni és énekelni az embereknek. - Elnevette magát, mindennemű öröm nélkül és visszahanyatlott a párnára. - Bocs, ez több volt, mint egy dolog. De engem nem zavar. Most semmi sem zavar... kaptam megint nyugtatót, így könnyebb. Minden könnyű és halvány... - Beügyeskedte magát a takaró alá és próbált kényelmes pozícióba helyezkedni.
- Segítsek valamit?
- Nem kell! - Előző nyugodt hangjához képest most szinte kiabált. Gyors hangulatváltozás. - Nem kell senki segítsége! Nem vagyok magatehetetlen, nem kell rajtam szánakozni! - Arcát a párnába rejtette, annyira markolta, hogy láttam, ahogy az öklén halványan kidudorodnak a bütykök.
Türelmesen vártam, amíg lehiggad.
- Sajnálom - sóhajtott fel pár perc múlva, felemelve a fejét. - Nem akartam kiabálni veled. Pont veled...
- Semmi baj. - Biztatóan elmosolyodtam.
- Igazából nem olyan rossz itt. Ételt kapok, van hol aludnom és a nővérek is többé-kevésbé kedvesek velem. Csak azt nem szeretem, amikor úgy néznek rám. Lehet, hogy gipszben van a lábam és nem látok a fél szememre, de én is ember vagyok. Nem kell szánakozni rajtam és úgy viselkedni, mintha egy kisbaba lennék, aki semmit sem tud csinálni egyedül - morogta összevont szemöldökkel.
- Bill, ők csak segíteni próbálnak.
- Tudom, tudom, de néha úgy érzem, hogy megalázó, amit csinálnak. Főleg a fürdetés... A nővérke levetkőztet, besegít a kádba, megmossa a hátam, utálom! - Megrázta a fejét és halványan elpirult. - Gyűlölöm az érzést, amikor meztelenül állok a fürdőszoba közepén, a nővérke meg titkolni próbált szánakozással néz rám.
- Uhh, az tényleg szörnyű lehet - értettem egyet.
Viszont a látvány, hogy ez a törékeny test meztelenül... Awww.
- De nem tudok semmit tenni ellene. Nem tudom egyedül levenni a pizsamát és beülni abba a nyomoronc kádba - szipogott.
- Mit beszéltél még a pszichiáterrel?
- Hogy mikor kiengednek, kezdjek új életet. Adjam el a lakásunk, vegyek egy újat és éljek úgy, ahogy szeretnék. Nem tudom mi történik, de minden egyes itt töltött nappal a régi életem egyre távolibbnak tűnik...
~
Sokáig beszélgettünk mindenféléről, ami eszünkbe jutott - átlagos dolgokról, figyeltem, hogy ne említsek semmi olyat, ami rossz hatással lehet Bill közérzetére -, és mire ráeszméltünk, már este fél hét volt.
- Bill, fürdésidő, a víz már készen áll! - Jött be egy vidám nővérke, összecsapva a kezeit. - Utána egy finom vacsi az ágyban és villanyoltás, oké?
Láttam, hogy a fiú lesápad. Eszembe jutott mit mondott a fürdésről...
- Hagyja csak, majd én segítek neki - léptem közbe, mielőtt átgondoltam volna, mit csinálok.
- Te?
- Nagyinak is segítettem már párszor. Plusz, én is férfi vagyok, így Billnek talán kevésbé lesz kínos a dolog - magyaráztam meg és a nővérke arca megértőre váltott.
- Rendben, csináld te. Tusfürdő van a fürdőben, tiszta alsógatyát hozok, mire végeztek, a gipszére szükséges vízhatlan zsák ott van a kád mellett - sorolta a nő, miközben kihátrált a szobából.
- Megmentettél - szakadt ki a sóhaj Billből, ahogy csukódott az ajtó.
- Tudom, mostanában szokásom ilyet csinálni. De csak veled - kacsintottam. - Na, akkor kezdjük a hadműveletet! - A kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem és mire ő kettőt pisloghatott volna, már a karjaimban találta magát.
- Mi-mit csinálsz?
- Megspórolok magunknak egy mankós botladozást.
Óvatosan állítottam talpra a kis fürdőhelységben és körülnéztem.
- A vízhatlan zsákot a gipszre kell tenni, a kádban van ülőke, ahogy láthatod, csak a lábam kell kilógatni, a többi menni fog - sorolta Bill, kitalálva a gondolataimat, miközben kibújt a pizsamafölsőjéből.
Úristen, milyen fehér...
Lassú mozdulatokkal segítettem le róla a pizsamanacit, amíg ő a vállamba kapaszkodott, de így is éreztem, hogy megremeg, amikor ujjaim puha bőrét érintették. Puha és sima bőrét...
- Ummm, elfordulnál kérlek? A boxert le tudom venni - suttogta zavartan, én pedig feleszméltem egyetlen boxer takarta teste bámulásából.
- Persze, hogyne! Szép tetkó, egyébként - intettem a csípőjén díszelgő csillag irányába.
- Köszi.
Arra fordultam vissza, hogy felszisszen és még időben tartottam meg, mielőtt a padlón végezte volna.
- Bocsesz, még mindig nem szoktam hozzá a gipsszel való mozgáshoz - fintorgott.
- Semmi gáz. Na, hogy szoktál beszállni a kádba?
- Hát, a nővérke besegít, először egyik lábbal lépek be, aztán... - Nyüsszenő hangot adott ki, ahogy én minden nehézség nélkül felemeltem és egyszerűen beraktam a kádba, ahol már várta a habos, forró víz. Persze vigyáztam, hogy semmilyen intim testrészünk ne érintkezzen... akkor nem biztos, hogy nyugodt tudtam volna maradni. Így se annyira...
- Szerintem így egyszerűbb - nevettem, megsimítva meglepődött arcát. - A szemedről a kötést nem kéne levenni?
- De, le szoktuk. - Hátranyúlt a tarkója fölé és óvatosan letekerte a gézt, majd levette a kis puha anyagdarabot is.
- Hű - csúszott ki a számon.
- Ennyire rossz? - vált kétségbeesetté ép tekintete. Tényleg igaza van, nagyon szépen kiemeli a tusvonal a szemét!
- Nem, nem rossz.
Kicsi vágások tarkították a szemét, még a szemhéját is, vörös pici csíkocskák, de már szemlátomást gyógyulásnak indultak.
- Ki tudod nyitni a szemed? - kérdeztem habozva. Látni akarom...
- Megpróbálom... Au, kicsit szúrnak a sebek.
Lassan, óvatosan húzódott föl szemhéja, felfedve az alatta rejtőző sötét csodát.
- Gyönyörűek a szemed, Bill - suttogtam öntudatlanul.
Kicsit ködösek voltak ugyan, de kétségtelenül gyönyörűek.
- Nem fáj, csak kicsit a karcolások csípnek. De nem látok. Semmit sem látok vele... - Elfúlt a hangja és egyetlen könnycsepp gördült le ép szeméből, megtörve az egyenletes fekete tusvonalat és végigszánkázva finom vonású arcán.
I see the tears in your eyes...
Szerzői megjegyzés: ajjj, tudom, tudom, sablon... Please forgive me =__= and tell me what do you think about it. Please...
A következő fejezet közzétételi időpontja jelenleg bizonytalan - ja, még meg kéne írni... -, de max. két héten belül számítani lehet rá.